Leningrádi füzet

Nadrágban járó felhő

2016. február 15. - nandras1951

 

A Leningrádi füzetet 1969-ben kezdtem el írni alapvetően műfordításokkal, de néhány saját alkotás is belekerült.

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij

Nadrágban járó felhő
(előhang és első kép)

 

Előhang

Gondolatukat
mely lágyult agyukban álmodik
sezlonra borult dagadt lakáj módjára,
csúfolni fogom véres szív-cafattal,
pökhendin, marón, jóllakásig gyalázva.

Egy ősz szál sincs a lelkemben,
s öreges finomság - egy csepp sem!
Hatalmas hangomat szétszórva a térben
jövök én - a szépséges
huszonkét éves.

Finomkodók!
Maguk szerelmet hegedűn cincognak.
Üstdobként zeng a durva szerelme.
Ám miként én, változni nem tudnak,
hogy egész testük ajakká lenne!

Tanuljanak nálam –
hófehér szalonba gyűlő
angyali ligás csinos kis hölgyek.
S az is, ki ajkait nyugodtan lapozza,
mint szakácsnő lapozgat recepteskönyvet.

Akarják -
a hústól leszek vad -
miként az ég, amelyben csapkod a mennykő,
akarják -
szelid leszek és halk -
nem is férfi - nadrágban járó felhő!

Nem hiszem, hogy Nizzában virágok vannak!
Általam az égig magasztaltatnak férfiak,
elfekvők, mint a kórházak,
s nők, akik közhelyként megkopottak.


1.

Azt hiszik, lázálom ez, malária?

Pedig így volt,
Odesszában történt.
„Négyre várjon" - mondta Mária.

Nyolc.
Kilenc.
És tíz.

Íme az este
éji rémet legyint
az ablakkeretbe,
sötétlőn,
mint a december.

Görnyedt hátamba röhög és csettint
a sok kandeláber.

Engem most meg nem ismernének:
az izomkolosszus tömeg
nyöszörög,
görnyed.
E húshegy vajon mit is akarhat?
Sokat akar e hústömeg!
Hiszen neki már nem az a fontos,
hogy bronzból való,
hogy szíve - hideg vas darab.
Éjjel jó lenne harsogását
rejteni puhába,
forró nő nyakába.

S lám,
hatalmasként
az ablakban kókadok,
homlokom az ablak üvegére nyomva.
Magamban szerelmet számolok:
vajon lesz-e,
s nagy lesz-e, vagy csak kicsinyke?
Minek is nagy egy ekkora testbe;
kicsiny lesz,
oly gyermekien csacska.
Az autódudáktól visszaretten,
s mit szeret, a csengettyűs lovacska.

Újra meg újra
arcot mártok
a zuhogó eső ragyás arcában,
s várok
villámokkal szórva, városi dagályban.

Az éjfél késével ott settenkedett,
utolérte,
vérét vette,
- el vele!
A tizenkettedik óra a földre esett,
mint vérpadról a nyakazott feje.

Gyűltek az üvegen szürke
cseppek,
csúf torzképek rajzai,
akár a seregben üvöltő rémek,
a párizsi Notre Dame szobrai.
Te átkozott!
Hát nem elég neked?
Hamarosan üvöltésre nyílik a szám.
Hallom:
csend van,
mint ágyából a beteg,
úgy pattan az ideg.
És lám -
kezdetben vonszolja
alig-alig
magát, majd fut
felizgatottan,
érzékenyen.
Most ez, majd kettő másik
vágtat észbontón, rémesen.

Leszakadt alattuk a mennyezet.

Az idegek –
nagyok,
és kicsinyek,
sokan! -
veszettül tépnek,
amíg
az idegek lába megremeg!

Az éj a szobába hínárt eresztett,
az elpilledt szem e hínárban fennakad.

Locsognak zajosan az ajtók,
a vendégszoba fecseg,
s miként egy fogsor, úgy hebeg.

Bejöttél te
élesen, mint egy „nesze!",
gyűrve antilopkesztyűdet
szóltál:
„Tudja -
én férjhez megyek."

Kérem, csak tessék.
Egyre megy.
Nekem ez nulla.
Látja - nyugodt vagyok!
Akár egy hulla
ütőere.

Emlékszik?
Maga mondta:
„Jack London,
vagyon,
s kéjesen szeretni," -
de én csak egyet láttam:
maga - Giaconda,
akit el kell lopni!

És ellopták.

Megint szerelmesként kezdek a játékba,
a tűzzel megpörkölve szemöldököm ívét.
Hát aztán!
Hisz kiégett házak romjai között is
lehet találni sok hontalan szegényt.

Engem gúnyolnak?
„Az ön agyrémeiben kevesebb a smaragd,
mint koldus zsebében a rézkopejkák".
De tudják!
Elpusztult Pompei,
mikor a Vezúvot kigúnyolták!


Hé! Uraim!
Önök szeretik
a bűnt,
a csalást,
a gyilkot,
- de látták-e a legborzasztóbbat,
rettenetes
arcom,
mikor
az
teljesen nyugodt?

Érzem én - az
„én"
nekem már nem való.
Van bennem valami borzasztó zavaró.

Halló!
Ki beszél?
Mama?
Mama!

Az Ön fia csudásan beteg!

Mama!
A maga fia szíve lángot vetett.
Kérem értesítse Ljudát és Olját, nővéreit -
hogy ő magával immár semmit sem tehet.

Minden szó,
és minden tréfa,
melyet izzó szájjal káromkodik,
úgy ugrik ki belőle, mint egy kurva
az égő nyilvánosház ablakain.

Az emberek szaglásznak -
ez égett hús szaga!
Már csődület támadt.
Fényesek!
Sisakban vannak!
El a bakancsokkal!
Közöljék a tűzoltókkal:
égő szívet gyengéden oltanak.
Majd én.
Szememben hordónyi könny bugyog.
Hagyják, hogy megtámaszkodjak.

Már ugrok! Ugrok! Ugrok! Kiugrok!
De összeomlott.
Szívedből ki nem ugorhatol!

A megégett arcon
a repedésnyi szájban
egy szenes csókocska nő a szegleten.

Mama!
már nem tudok dalolni.
Üszkös templomként tátong a szívem.

Szenes szavak és számjegyek hullnak
a koponyából,
mint gyermekek egy leégett házból.
A pániknak kellett
így kapaszkodnia,
így nyújtotta
kezét a „Luzitánia".

Reszkető emberkék
néma szobájába
a kikötő százszemű tüze betéved.
Utolsó kiáltás,
- legalább te
zúgj a századoknak arról, hogy égek!
(fordítás 1979-82)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://leningradskaya-tetrad.blog.hu/api/trackback/id/tr88391880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.