Bertolt Brecht

Legenda a halott katonáról

1.
A háború négy éve tart,
S a front a békére csak várt,
Egy katona hős halált halt,
Levonva a konzekvenciát.

2.
A háború még egyre folyt,
És a Kaiser mérgelődött:
Miért halt meg katonája
Szerinte már idő előtt.

3.
Forró nyár a sírok felett,
Lent pihen a katona,
Ám bizottság jött az éjjel,
Szintén csupa katona.

4.
A halottak csendes kertjét
Orvosbizottság zavarja.
Gyors ásóik nyomán a sírból
Felszínre jön a katona.

5.
Maradványait doktor nézi,
És harsányan felkiált:
Hisz ez a katona „tauglich",
És a frontról dezertált!

6.
A hullát magukkal vitték,
Kék volt az éj és csodaszép,
Ha valakin nem volt sisak,
Csillag ragyog a Hon egén.

7.
Áldomásra beletömtek
Bűzlő testébe egy snapszot.
Két apáca fogta karját,
Hátul feslett nő tántorgott.

8.
És mert a katona bűzös,
Gyorsan egy pap kerül elő,
S elfojtva a rémes szagot
Kezében ing egy füstölő.

9.
Elöl zene, csinnadratta
Játszik egy flotilla-marsot,
S a katona - úgy tanulta –
Seggből veri ki a trappot.

10.
Két szanitéc fogja közre,
Óvatosan átkarolva,
Nehogy a sárba zuhanjon:
Német csak nem eshet hasra?!

11.
Halotti inge zászló lett,
Fekete-fehér-vörös szín.
Előtte viszik, hogy ne lássék
A színektől többé a sír.

12.
Egy frakkos Herr elől feszít,
Büszke arra, hogy német Mann.
Mikor a hírt meghallotta,
Mit kell tenni, tudta nyomban.

13.
Nagy zenével így vonultak
Lefelé a széles úton.
Köztük támolygott a hulla,
Hulló hóban felvigyorgón.

14.
Üvöltözve kutyák, macskák,
Patkányhorda sikít mezőn;
Nagy szégyenben nem maradnak,
Franciák nem lesznek biz ők!

15.
Átvonultak a falvakon.
Leány, asszony mind ott volt.
Fák rajongtak, hold ragyogott,
És minden hurrát kiáltott.

16.
Viszontlátás! Csinnadratta!
Sok asszony, kutya és a pap.
Köztük a katonahulla
Mint részeg majom, úgy caplat.

17.
Átvonultak a falvakon,
De a katona nem látszott.
Csinnadrattával és hurrával
Körötte túl nagy tömeg volt.

18.
Oly sokan ujjongták körül
Hogy már senki se látta őt.
Csak a csillagok, felülről,
Nézték a frontra igyekvőt.

19.
A csillagok kialusznak,
Ha jő a hajnal bíbora,
Ám a hulla - úgy tanulta –
Siet ismét a halálba.

1918

(fordítás 1972)

Bertolt Brecht

Dal az osztályellenségről

Az iskolában kioktattak
Az „enyém nem a tied" törvényre,
Mikor már mindent megtanultam,
Rájöttem végre a lényegre:
Az egyiknél finom uzsonna,
A másiknak ott a csupasz ökle,
Megtudtam végre, mit jelent az:
Valaki osztályellensége.
   Megértettem az ellentét
   Honnan származik és hogyan.
   Nézd az esőnek esését,
   Fentről esik, s gyűlik alant.

Hitegettek: légy jó fiú,
S olyan lehetsz, akárcsak mi.
De én láttam: nem lesz szakács,
Kinek fazékban kell főni.
A másik az urakkal tartott,
Nyalta buzgón a talpukat,
Csodálkozott, mikor szóltak:
- Most azután hordd el magad!
     Nem akarván csalatkozni
    Tudtam akkor úgy, mint ma:
    Eső mindig fentről hullik,
    Nem esik felfelé soha.

Megdöngették a dobokat:
„Hadjáratba népek megyünk,
A szomszédok túl gazdagok,
Gazdagságuk jó lesz nekünk!"
Emelvényről ígérgetett
Néhány rekedt üvöltöző,
Kövér boncok kiabáltak:
„Küzdjetek, mint gyilkos mennykő!"
     Évek óta nem ettünk semmit
     A szivárvány ívében híve,
     De az eső az égből esik,
     Hogy megfordulna, nincsen híre.

Majd a gazdagok döntöttek:
Köztársaságot csinálnak,
Hol mind jóllakottak lesznek,
Úgy a kövérek, mint a soványak.
Az éhez ők és megverettek
Erre lelkesedni kezdtek,
De a jóllakott kövérek
A markukba jót nevettek.
    Így szóltam én: kötve hiszem!
    Minden mondatuk hazudik.
    Látott-e a történelem
    Esőt, mely felfelé esik.

Rendeletet adtak nekünk,
Mi a saját fegyverünket.
Adtak ígéretet is ők,
Mi az utolsó ingünket.
Ők azt mondták, kész örömmel
Kell őket majd segíteni.
Foglalkoznak ők mindennel,
Nekünk elég lesz dolgozni.
    Elhallgattam, ám ok nélkül
    Elhittem a csodát én is:
    Megváltozik az es ő végül,
    Felfelé esik mégis.

Túl vagyunk már a nehezén,
Kezdték a szöveget nyomni,
Elkerüljük a nagyobb rosszat,
Csak a kicsit kell megszokni.
S mi elhittük: jobb a Brüning,
Mintha Papen lenne a fő.
Később: jobb lesz a von Papen
a Schleichemél - kétszer-kettő.
    S jött a pap után a junker,
    Junker után generális.
    Eső áztatta a földet,
    Jutott lé a nyakunkba is.

Amíg folyton választgattunk,
Bezárták a gyárakat ők,
Éhesen és majd megfagyva
Aludtunk a börze előtt.
Akkor ők azt kiabálták:
„Lesz ez még jobb, várjatok!
Nem baj az, ha válság van ma,
Virágzást hoz, jó nagyot."
Ám én szóltam a fiukhoz:
„Az osztályellenség ez itt!
Hablatyolva jobb napokról
Célja egy van - nagy profit."
    Nem eshet az eső lentről,
    A természete nem olyan,
    De eltűnhet onnan fentről.
    Ha Nap hevíti, mert olyan.

Íme, immár menetelnek,
Új zászlóktól veres az ég.
Egyvalaki hirdeti fennen:
„Nincs többé osztályellenség!"
Ám én látom ott a sorban
Sok ismerős pofák sorát,
S ki a beszédet elmondta
Őrmester hangon kiabált.
    Zászló esőtől nem véd meg,
    Mert a cseppek föntről esnek,
    Ismeretes ez ma mindnek,
    Kik az utcákon fekszenek.

Hadgyakorlatot tartanak
Átkozva az ellenséget.
Öklük rázzák a határon,
Azaz fenyegetnek - minket.
Mert mi ellenségek vagyunk,
S könyörtelen lesz a csata,
Miben ők mind elpusztulnak,
Nem lesz abban semmi hiba.
    Ezért támadnak hátulról,
    Fondorlatosan és csalva,
    Az eső is fentről zuhog,
    Váratlanul reánk csapva.

Kit az éhség leterített,
Hősi halottunk lett az ma,
A másik a téren hever,
Reggel óta meggyilkolva.
Felakasztották már régen,
Mert nem szeretett éhezni,
Összetörték minden csontját,
Mert kis kenyeret mert kérni.
Kinek a kenyeret ígérték,
A hóhér már kivégezte.
Cinkkoporsó rejti testét,
Mivel igazát kereste.
    Ki elhitte azt is balgán,
    Hogy néptársuk lesz majd nekik,
    Nyilván azt is jól elhiszi:
    Az eső felfelé esik

Vésd eszedbe, hogy mi velük
Osztályellenségek vagyunk.
Ha nem harcolunk ellenük,
Akkor bizony elpusztulunk.
Dobos dobod nem dobolja
Túl a lármás harci zajt.
Tiszt úr, gyáros, földbirtokos,
Osztályellenségünk maradt.
    Jó barátok leszünk akkor,
    Ha majd fagy és hó lesz nagy,
    Az eső sem hullik fel az égbe,
    S te osztályellenségünk vagy.

Hiába akar igyekezni
Elkenni harcunk a Mázoló,
Vele itt mi meg nem férünk,
Ahhoz kicsi a földgolyó.
Bármi lesz is, azt jól tudom,
Mivel drága az életem,
Osztályellenségem ügye
Mindig idegen lesz nekem.
    EGYEZKEDNI NEM FOGUNK MI
    SOHA, SEHOL ÉS SEMMIKÉPP.
    AZ ESŐ MINDIG AZ ÉGBŐL HULLIK,
    S NEKÜNK ÖK - OSZTÁLYELLENSÉG!

(fordítás 1973-76)

A tavasz tizenhét pillanata

(Tavargyijev filmzenéjének motívumaira)

Ne gondolj a múlt időre már,
a múltadban elmerülni nem szabad,
a jövőnek ezer perce vár,
s ha nem fogod meg, elszalad a pillanat...

A jövőnek ezer perce vár,
és rajtad múlik, tied lesz vagy elszalad,
géppuskaként kattog, meg nem áll
a tovatűnő pillanat, a pillanat...

A pillanat soha meg nem áll,
de tetteidben mindörökre megmarad,
hát ne gondolj a múló percre már,
hisz életed csak pillanat, egy pillanat...

(1977)

Leningrádi elégia

(Szolovjev-Szedoj ismert dalának motívumaira)

Kedvesem, emlékszel tán? 
Nyitott hidak álltak a Néván. 
||: Apró napsugár, éjfél volt talán, 
Éjfél múlt, éjszaka – napsugár :||

Elmúltra emlékszel még?
Ragyogott éjfélkor még az ég.
||: Fehér éjszakán Néva-parti nyár
Elmerült, hol vagy hát Leningrád? :||

Emlékszel, ott voltunk rég.
Rágondolni fájdalmasan szép.
||: Hallgasd Leningrád, kedves Leningrád!
Rólad szól énekünk Leningrád :||

Hallottam én egy mesét -
Leningrádban ez is megtörtént.
Ott volt a blokád -
három éven át,
Ámde győzött a hős Leningrád.
Szenvedett sokat három éven át,
Mégis győzött a hős Leningrád!

Gondold meg, emlékszel még?
Ifjak voltunk ott nem is oly rég.
||: Elmúlt, jaj de kár, visszahozni már
Nem lehet, akárhogy akarnám ... :||

(1973-75)

A szent háború

Священная война

Вставай страна огромная!
Вставай на смертный бой!
С фашистской силой тёмною,
С проклятою ордой.

||: Пусть ярость благородная
Вскипает как волна!
Идёт война народная,
Священная война. :||

Fel harcra, harcra hős hazánk!
Fel harcra ellenük!
Fasiszta horda tört reánk,
Gaz módra ellenünk.

||: Hát törjön fel a népharag,
Lánglelkű vad vihar.
Győzelmünk nincsen messze már,
Mit népünk úgy akar. :||

(fordítás 1975)

Ember a fedélzeten!

1.
Nincs vihar, a hajó nyugodtan úszik,
Kicsit himbálják csak a szelíd hullámok.
Az utasok és a matrózok a fedélzeten
Egykedvűen sétálnak, dolgoznak,
Ki-ki a maga beosztása szerint.
Minden a legnagyobb rendben van.

2.
Hirtelen kiáltás hallatszik:
„Ember a vízben! Ember a vízben!"
Mindenki odarohan, s aki tud, segít,
Aki nem, együttérzően figyeli
Miként repülnek a mentőövek a vízbe,
Hogyan csobban a tengerbe
Sok markos matrózzal a mentőcsónak,
S kezdenek evezni.

3.
Karok nyúlnak a fuldokló felé,
Erős, megbízható karok,
S már a csónakban fekszik.
Mesterséges lélegeztetést kap,
Valamint szívmasszázst,
S már magához is tért.
Megmenekült, megmentették.

4.
Mindenki, aki segített és az is, aki nem,
Elégedetten mondja magában:
„íme, megmentettük az életét."

5.
Miközben mindez történt,
A kajütök között eltűnődve
Sétált egy halk mosolyú utas.
Ámbár az is lehet, hogy
Szabadnapos matróz volt az illető.
Arra gondolt, hogy Neki is jól esne, ha
Erős, megbízható karok nyúlnának feléje,
Ha őt is gondoznák, s együtt éreznének vele,

6.
Hiszen gondja-baja neki is van épp elég.
De az ő gondjaival senki sem törődött.
Mi baja van? Hiszen kinn van a vízből,
Élete nincs veszélyben,
Megvan a mindennapi betevő falatja,
Egészséges és épek a fogai.

7.
Ám a halk mosolyú egyre csak reménykedett,
Hogy valaki majd csak észre veszi
Sok baját, fájdalmas magányát.
És végre felkiált:
„Ember a fedélzeten!"

8.
De senki sem akadt, aki megszánta volna,
S a halk mosolyú, hogy senkit se zavarjon,
S észre ne vegyék, a korláton átlépve
Csendben a hullámok közé ugrott.

(1976)

„Szia"

a kórházi füzetből

Egy ember flekkent esz.
A kés élesen a húsba metsz.
A flekkent alaposan felnyiszálták,
s többé nincsen flekken.
„Szia!"

Egy ember
Segítségért üvölt!
A mentőkocsi máris süvölt.

Egy!
A kés élesen a hasba metsz.
És az embert egyszerre felnyiszálják.
Kettő!
S többé nincsen ember.
„Szia!"

Álom az álomban

a kórházi füzetből

1.
Az éjjel kiabáltam.
Senki nem hallotta,
senki nem jött hozzám.
És én meghaltam.

2.
Én meghaltam.
Senki nem hallotta,
senki nem jött hozzám.
És egész éjjel kiabáltam.

3.
- Meghaltam! -
kiabáltam egész éjjel.
Senki nem hallotta,
senki nem jött hozzám.

Apa

a kórházi füzetből

Azt álmodtam,
hogy saját apám vagyok,
s hogy a kórteremben
meglátogattam magam.
Hoztam finom, jó hazait
és egy darab citromot,
meg egy tábla csokoládét.

Nagyon sajnáltam magamat
és egy teljes óra hosszat
igyekeztem bátorítani,
s lelket verni belém,
és úgy tűnt akkor,
hogy mi ketten, én és magam
teljesen egyidősek vagyunk.

Ő - vagyis én
az én lábaimmal állt,
magyarázva a gyógyítás
különféle metódusát.
Igaz ugyan, hogy most
már az ő és az én teljesen
jelentőségét vesztette.

* * *

az „Ezek a nyári esők ..." ciklusból

Halál többé nincs.
Halál többé nincs.
Többé nincs.
Többé nincs.
Nincs.
Nincs.
Nincs.

Halál többé nincs.
Van virradati szellő.
Halovány hajnal.
Harmat a rózsán,
csorduló gyanta
a fenyő metszett kérgén.
Kavics a fövényen.
Van új sejt kezdete
a zsenge falevélben.
Halál többé nincs.

Halál többé nincs,
de lesz még forró nappal,
széna az alváshoz,
s a nap bejárja útját,
a selyemszál fonatja,
a fehér gubó pattan,
s a búzavirág felragyog.
Halál többé nincs.

Halál többé nincs!
Öt perccel ezelőtt
kis szöcske született,
fura képű fickó,
színe zöld egészen.
Hangja pedig - képzeld –
ciripelő, dongó.
És az oknál fogva,
hogy meghaltam nemrég,
halál többé nincs!
Halál többé nincs!
Többé nincs!
Nincs!

(fordítás 1974?)

Az éneklő virágok

Mese Sanyi manóról

Sanyi manó egyszer fogta a seprűjét és repdesett egy kicsit az erdők és rétek felett. Egyszer csak meglátta, hogy Zozó-varázsló valamit tesz-vesz a kertjében.
Fogta magát Sanyi manó, és leszállt Zozó-varázsló mellé:
- Szerbusz Zozó! Mit csinálsz?
- Szerbusz Sanyi manó! Mint látod, teszek-veszek, virágot ültetek. Szép virágaim fognak nőni, amik csengő-bongó hangon fogják énekelni énekeiket.
- Az nagyon szép lehet. Én is szeretnék ilyen virágokat a házam köré - sóhajtott Sanyi manó.
- Kérlek, szívesen adok neked egy magocskát - szólt Zozó-varázsló, merthogy igen jó hangulatban volt.
- Köszönöm szépen - kapott utána Sanyi manó és máris repült a maggal haza. Nem is hallotta, amikor Zozó-varázsló utána kiáltott:
- Vigyázzál, a magocskát csak a házad északi oldalán ültessed el!
Hazarepült Sanyi manó, és nyomban nekilátott, hogy elültesse a magocskát.
Így gondolkodott: „Bizony akkor nőnek jól a virágok, ha a napos oldalra ültetem őket. A legjobb lesz tehát, ha a ház déli oldalára ültetem a magocskát, ott sok napot fog kapni és szépen fogja a belőle kinőtt virág énekelni a maga énekét."
Így is tett Sanyi manó. Lyukat ásott a háza déli oldala előtt és beletemette a Zozó-varázslótól kapott magocskát. Nem telt bele egy fél óra, és Sanyi manó legnagyobb ámulatára a magocskája kihajtott. Hamarosan bimbót eresztett, a bimbó szétfakadt és gyönyörű virággá változott, amely csengő-bongó hangon kezdte énekelni a maga énekét. Sanyi manó fogta a kisszékét és leült a virág mellé, és ámulva hallgatta a csengő-bongó éneket.
A nap szépen ragyogott, és a növény egyre nőtt, újabb és újabb virágok jelentek meg rajta, amelyek mind csengő-bongó hangon énekelték a maguk énekét. Sanyi manó már sokallotta is egy kicsit:
- Nem lehetne egy kicsit halkabban - kérdezte óvatosan a virágokat (közben a bokor tetején egy újabb nőtt ki, s kezdte énekelni csengő-bongó hangon a saját énekét), de azok rá se hederítettek.
Hamarosan megfájdult Sanyi manó feje a hangos énekléstől és befutott a házába. Mivel a bokron egyre több és több virág énekelte csengő-bongó hangon a maga énekét, estefelé már a házban sem lehetett megmaradni a borzasztó ricsajtól.
Este, amikor lement a nap, nem nőtt több virág a bokron, és Sanyi manó hirtelen emlékezni kezdett, hogy Zozó-varázsló mintha mondott volna valamit. Mintha azt mondta volna, hogy a magocskát nem szabad a napos oldalra ültemi. Most már szánta-bánta, hogy nem hallgatott rá.
Egész éjjel nem aludt a rettenetes zajtól (mert a virágok éjjel is csengő-bongó hangon énekelték a maguk énekét), és arra gondolt, hogy kiássa a bokrot és visszaviszi Zozó-varázslónak.
Másnap reggel neki is látott, de nem tudta, hogy ennek a virágnak a gyökere ugyanolyan hosszú, mint a föld feletti része, és ugyanolyan gyorsan is nő, ha a nap süt. Ezért azután csak ásott, ásott az egyre rettenetesebb zajban, de mivel lassabban ásott, mint ahogy a növény nőtt, sehogy sem érte utol a gyökér végét.
Éppen arra járt a Bölcs Elefánt. Meglátta (és persze meg is hallotta) Sanyi manót és a virágját.
- Szerbusz Sanyi manó! Mi ez a rettenetes zaj? - trombitálta a Bölcs Elefánt.
Sanyi manó, torka szakadtából ordítva, elmesélte mi történt:
- Azt hiszem, Zozó-varázsló utánam kiabált, hogy csak a ház északi oldalára ültessem a magocskát, de én nem figyeltem oda. Most meg nem tudom kiásni ezt a bokrot, mert az egyre nagyobb és egyre hangosabb lesz - siránkozott Sanyi manó.
- Hmm ... - szólt a Bölcs Elefánt - én nagyobb vagyok, mint a te házad, tehát ha a virág az én északi oldalamon lenne, akkor szintén nem nőne ilyen gyorsan.
Így gondolkodott hangosan a Bölcs Elefánt. Majd hozzátette:
- Ha viszont azt akarom, hogy a virág az én északi oldalamon legyen, akkor nekem az ő déli oldalán kellene lennem. De viszont a virág a ház déli oldalán van, következésképpen a ház a virág északi oldalán van.
Ebből is látszik, milyen bölcs volt a Bölcs Elefánt!
- Mindent egybevetve tehát, ha én azt akarom, hogy a virág déli oldalán legyek (mert akkor az az én északi oldalamon lesz, és nem fog ilyen eszeveszetten nőni), akkor a virágnak a ház és énközém kell kerülnie! - szögezte le végül nagyon bölcsen.
- Teljesen igaz - jegyezte meg Sanyi manó kissé bizonytalanul, mert némileg nehezen követte a Bölcs Elefánt gondolatait - Tehát?
Tehát mindebből az a tanulság, hogy nekem a virág házzal átellenes oldalára kell állnom - fejezte be a Bölcs Elefánt, mivelhogy rettentően okos volt. S nem csak okos volt, de segítőkész is, és ezért ahogy mondta, úgy is tett.
Lassan megkerülte a csengő-bongó hangon éneklő bokrot és megállt a házzal átellenes oldalon. Menten be is árnyékolta a zajongó bokrot, mire az nem nőtt tovább oly eszeveszett gyorsasággal és Sanyi manó végre ki tudta ásni a gyökerét a földből. Abban a pillanatban, ahogy a növény kikerült a földből, menten visszaváltozott magocskává.
Hirtelen süket csend lett.
- Jaj - sóhajtott Sanyi manó egy nagyot, majd gyorsan megköszönte a Bölcs Elefántnak a segítséget, seprűjére pattant és elrepült Zozó-varázslóhoz. Odanyújtotta neki a magocskát és így szólt:
- Tessék, visszahoztam. Nem kell nekem a csengő-bongó hangon éneklő virág. Ha olykor-olykor mégis szeretném meghallgatni a virágokat, amint csengő-bongó hangon éneklik a maguk énekét, akkor inkább eljövök hozzád vendégségbe. Megengeded?
- Hát persze - szólt mosolyogva Zozó a varázsló.
Ebben maradtak.
(1976?)

A Leningrádi füzetet 1969-ben kezdtem el írni alapvetően műfordításokkal, de néhány saját alkotás is belekerült.

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij

Nadrágban járó felhő
(előhang és első kép)

Előhang

Gondolatukat
mely lágyult agyukban álmodik
sezlonra borult dagadt lakáj módjára,
csúfolni fogom véres szív-cafattal,
pökhendin, marón, jóllakásig gyalázva.

Egy ősz szál sincs a lelkemben,
s öreges finomság - egy csepp sem!
Hatalmas hangomat szétszórva a térben
jövök én - a szépséges
huszonkét éves.

Finomkodók!
Maguk szerelmet hegedűn cincognak.
Üstdobként zeng a durva szerelme.
Ám miként én, változni nem tudnak,
hogy egész testük ajakká lenne!

Tanuljanak nálam –
hófehér szalonba gyűlő
angyali ligás csinos kis hölgyek.
S az is, ki ajkait nyugodtan lapozza,
mint szakácsnő lapozgat recepteskönyvet.

Akarják -
a hústól leszek vad -
miként az ég, amelyben csapkod a mennykő,
akarják -
szelid leszek és halk -
nem is férfi - nadrágban járó felhő!

Nem hiszem, hogy Nizzában virágok vannak!
Általam az égig magasztaltatnak férfiak,
elfekvők, mint a kórházak,
s nők, akik közhelyként megkopottak.


1.

Azt hiszik, lázálom ez, malária?

Pedig így volt,
Odesszában történt.
„Négyre várjon" - mondta Mária.

Nyolc.
Kilenc.
És tíz.

Íme az este
éji rémet legyint
az ablakkeretbe,
sötétlőn,
mint a december.

Görnyedt hátamba röhög és csettint
a sok kandeláber.

Engem most meg nem ismernének:
az izomkolosszus tömeg
nyöszörög,
görnyed.
E húshegy vajon mit is akarhat?
Sokat akar e hústömeg!
Hiszen neki már nem az a fontos,
hogy bronzból való,
hogy szíve - hideg vas darab.
Éjjel jó lenne harsogását
rejteni puhába,
forró nő nyakába.

S lám,
hatalmasként
az ablakban kókadok,
homlokom az ablak üvegére nyomva.
Magamban szerelmet számolok:
vajon lesz-e,
s nagy lesz-e, vagy csak kicsinyke?
Minek is nagy egy ekkora testbe;
kicsiny lesz,
oly gyermekien csacska.
Az autódudáktól visszaretten,
s mit szeret, a csengettyűs lovacska.

Újra meg újra
arcot mártok
a zuhogó eső ragyás arcában,
s várok
villámokkal szórva, városi dagályban.

Az éjfél késével ott settenkedett,
utolérte,
vérét vette,
- el vele!
A tizenkettedik óra a földre esett,
mint vérpadról a nyakazott feje.

Gyűltek az üvegen szürke
cseppek,
csúf torzképek rajzai,
akár a seregben üvöltő rémek,
a párizsi Notre Dame szobrai.
Te átkozott!
Hát nem elég neked?
Hamarosan üvöltésre nyílik a szám.
Hallom:
csend van,
mint ágyából a beteg,
úgy pattan az ideg.
És lám -
kezdetben vonszolja
alig-alig
magát, majd fut
felizgatottan,
érzékenyen.
Most ez, majd kettő másik
vágtat észbontón, rémesen.

Leszakadt alattuk a mennyezet.

Az idegek –
nagyok,
és kicsinyek,
sokan! -
veszettül tépnek,
amíg
az idegek lába megremeg!

Az éj a szobába hínárt eresztett,
az elpilledt szem e hínárban fennakad.

Locsognak zajosan az ajtók,
a vendégszoba fecseg,
s miként egy fogsor, úgy hebeg.

Bejöttél te
élesen, mint egy „nesze!",
gyűrve antilopkesztyűdet
szóltál:
„Tudja -
én férjhez megyek."

Kérem, csak tessék.
Egyre megy.
Nekem ez nulla.
Látja - nyugodt vagyok!
Akár egy hulla
ütőere.

Emlékszik?
Maga mondta:
„Jack London,
vagyon,
s kéjesen szeretni," -
de én csak egyet láttam:
maga - Giaconda,
akit el kell lopni!

És ellopták.

Megint szerelmesként kezdek a játékba,
a tűzzel megpörkölve szemöldököm ívét.
Hát aztán!
Hisz kiégett házak romjai között is
lehet találni sok hontalan szegényt.

Engem gúnyolnak?
„Az ön agyrémeiben kevesebb a smaragd,
mint koldus zsebében a rézkopejkák".
De tudják!
Elpusztult Pompei,
mikor a Vezúvot kigúnyolták!


Hé! Uraim!
Önök szeretik
a bűnt,
a csalást,
a gyilkot,
- de látták-e a legborzasztóbbat,
rettenetes
arcom,
mikor
az
teljesen nyugodt?

Érzem én - az
„én"
nekem már nem való.
Van bennem valami borzasztó zavaró.

Halló!
Ki beszél?
Mama?
Mama!

Az Ön fia csudásan beteg!

Mama!
A maga fia szíve lángot vetett.
Kérem értesítse Ljudát és Olját, nővéreit -
hogy ő magával immár semmit sem tehet.

Minden szó,
és minden tréfa,
melyet izzó szájjal káromkodik,
úgy ugrik ki belőle, mint egy kurva
az égő nyilvánosház ablakain.

Az emberek szaglásznak -
ez égett hús szaga!
Már csődület támadt.
Fényesek!
Sisakban vannak!
El a bakancsokkal!
Közöljék a tűzoltókkal:
égő szívet gyengéden oltanak.
Majd én.
Szememben hordónyi könny bugyog.
Hagyják, hogy megtámaszkodjak.

Már ugrok! Ugrok! Ugrok! Kiugrok!
De összeomlott.
Szívedből ki nem ugorhatol!

A megégett arcon
a repedésnyi szájban
egy szenes csókocska nő a szegleten.

Mama!
már nem tudok dalolni.
Üszkös templomként tátong a szívem.

Szenes szavak és számjegyek hullnak
a koponyából,
mint gyermekek egy leégett házból.
A pániknak kellett
így kapaszkodnia,
így nyújtotta
kezét a „Luzitánia".

Reszkető emberkék
néma szobájába
a kikötő százszemű tüze betéved.
Utolsó kiáltás,
- legalább te
zúgj a századoknak arról, hogy égek!
(fordítás 1979-82)